Az út elég félelmetes, a függőleges sziklafalból van kirobbantva.
A sziget észak-nyugati csücskéből lehet eljutni ide. Aki elhatározza, hogy megnézi a világítótornyot, az ne lepődjön meg a behajtani tilos táblán és ez ne is tántorítsa el. Mi először megálltunk, de mivel a tíz perces várakozás alatt, legalább öt autó ment habozás nélkül tovább az úton, mi is felbátorodtunk és tovább indultunk - a tábla ellenére.
Ezt az elhatározásunkat többször megbántuk útközben. Nem a szerpentin miatt, az út ugyan nincs tökéletes állapotban, de gond nélkül autózható, még akkor is, ha kétirányú a forgalom.
A magas kőkorláttól csak néha látszik az óceán.
Azt, hogy egy több száz méter magas, óceánba zuhanó sziklafal közepébe robbantották az utat, nem is látja az ember, csak akkor, amikor már túl van rajta. Akkor ijed meg - utólag.
A félelmetes az, ahogy a sziklafal beugróiban, öbleiben eltűnik a napfény és az ember úgy érzi, hogy baljós árnyék borítja be. Mintha tényleg így lenne, az utat beborítják az öklömnyi nagyságú kövek, majd néhol kerülgetni kell olyan, az útra zuhanó sziklákat, amik képesek lennének összezúzni a kocsit is. Amikor az ember túljut ezen a szakaszon, akkor sóhajt egyet.
Amikor a világítótoronynál vége van az útnak.
A félsivatagos tájon talán itt látszik legjobban Tenerife vulkáni múltja.
Az óceán itt gyönyörű, ahogy a nagy, tajtékos hullámok elérik a néhány méterrel magasabb tagolt, alámosott partot és a repedésekből kitörnek a hullámtöredékek.
Megéri eljönni idáig!
